Zoé

 

Amikor a Nap megpuszilja a Holdat, Éjszaka van. Amikor a Hold megpuszilja a Napot, Nappal van.
Néha felcserélődnek a dolgok, például, ha álmodunk. Olyankor nem tudjuk, hogy nappal van vagy éjjel, mert az álom olyan valóságosnak látszik.

Így volt ezzel Tina is.

Tina még csak hatéves volt, de már nagyon sok mindent megértett. Tudta, hogyha az ember beteg, akkor kórházba kell mennie, ahol meggyógyítják. A Nagypapája is éppen kórházban van.

Egyszer ő is megfordult ott, amikor kivették a manduláját. Az volt a legjobb, hogy annyi fagyit ehetett, amennyi csak belefért. Lehet, hogy a  Nagypapa is sok fagyit eszik...

Azt is tudta, hogy az Apukája és a Nagymamája már régóta szomorú...

Akkortájt került hozzájuk egy cica, Zoé.

Tina tudta, hogy ez a cica varázserővel bír. A kislány és a cica minden titkukat megosztották egymással. Neki olyanokat is elmondhatott, amit a felnőttek nem értettek.

Zoéval mulatságos volt az élet. Mindig bohóckodott, és nagyokat lehetett nevetni rajta. Szeretett bújócskázni, kergetőzni és elcsenni dolgokat.

Tinának voltak emlékei az Édesanyjáról. Magában „Tengeranyunak” hívta, mert a haja olyan volt, mint a tenger. Sosem volt még a tengernél, de egyszer látott róla egy képet.

Mint minden gyerek, Tina is tele volt kérdésekkel. Miért kell éppen akkor lefeküdni, amikor a legjobban érzi magát? Miért kell fogat mosni? Neki miért nincs testvére? Mit jelent az, hogy valaki elmegy? Hová megy?

Egy valamit nem kérdezhetett meg, mert akkor az Apukája és a Nagymamája is csöndbe burkolózott, és ez a Csönd fájt. A felnőtteknek is vannak fájdalmaik. Ők is szenvednek, de nem mutathatják ki, nehogy megijesszék a gyermeket. Persze, ez nagy butaság, mert egy gyerek pontosan megérzi, hogyha baj van. Igazi kis radarja van hozzá, és azzal kikémleli, hogy mi zajlik a felnőttek között.

Tina nagyon szeretett rajzolni. Egy nap egy hullámzó pacát rajzolt, és az Apukája megkérdezte, mi az.
- A tenger – válaszolta a kislány.
- Nagyon szép – mondta az Apukája.

 

Következő fejezet >