{H-346.} A népi díszítőművészet

FEJEZETEK

A magyar népművészet magába foglalja egyrészt a hagyományosan díszített legkülönbözőbb tárgyakat, eszközöket, másrészt a népköltészet alkotásait, a népzenét és a néptáncot. Ez az összefoglaló elnevezés azonban csak a néprajztudományban, ott is újabban ver gyökeret, mert régebben néprajzkutatóink, a közhasználat pedig napjainkban is, népművészeten elsősorban és főleg a népi díszítőművészetet (faragások, szőttesek, hímzések, kerámia stb.) érti. Mi azonban itt és az alábbiakban is a népművészetet mint összefoglaló elnevezést használjuk, melynek egyik fontos és általánosan ismert ága a népi díszítőművészet.

A hagyományos népi díszítőművészet többnyire nem önálló alkotást hoz létre, hanem valamilyen általánosan használt tárgyat különböző módon díszít, így a gazdagon mintázott szőttesből lehet kötő, a hímzés valamelyik ruhadarabot teszi szebbé, a színes berakású ostornyél egyben a pásztor állandóan használt eszköze, a többé vagy kevésbé mintázott cserépedényekből isznak, tejet tartanak vagy főznek bennük. Jellegét tekintve legközelebb az iparművészethez áll, és az utóbbi évtizedekben fejlődésében egyre inkább ehhez közelít, ezért nevezzük a legújabb korszak népi díszítőművészetét népi iparművészetnek.

A népi díszítőművészet történeti képződmény, mely mindig tükrözi a gazdasági, társadalmi körülményeket. Fejlődését részletesebben csak az utóbbi két évszázadból ismerjük, az előző korokból csak egy-egy tárgy maradt fenn, illetve feljegyzések utalnak meglétükre. A XVIII. század végétől kezdve, de még inkább a múlt század elején a parasztság környezetét egyre gazdagabban díszített, színezett tárgyakkal igyekezett szebbé tenni. 1848 után a jobbágyfelszabadítás lehetővé tette, legalábbis a parasztság egy része számára, hogy a drágább alapanyagok segítségével a népi díszítőművészetet kivirágoztassa. Ez a korszak az első világháborúig a kibontakozás, a kiteljesedés ideje. A magyar múzeumok is elsősorban e korszak legszebb alkotásait őrizték meg. A két háború között a népi díszítőművészet erősen hanyatlott, egyes területeken pedig egészében megszűnt.

A népi díszítőművészet vizsgálata rendkívül sokrétű és bonyolult feladat. Először is általános esztétikai szempontból kell értékelni egy-egy alkotást vagy alkotócsoportot. Ez azonban korántsem elegendő, mert az alkotók és használók jellegzetes ízlését, szépérzékét is figyelembe kell venni, ami sok esetben elüt az általános normáktól. Ez is korszakonként változott és változik, ennek megfelelően a vizsgálódást történeti szempontból – vagyis minden alkotást a maga korának szemüvegén át – is vizsgálóra kell venni, mégpedig mindig egy nagyobb társadalmi, földrajzi, etnográfiai egységen belül. Ezen túl a belső, fejlődést és a történeti hatásokat egyaránt szerbé-számba kell szednünk, mert csak így tekinthetjük át a fejlődés egész menetét. Nem hanyagolhatjuk el a társadalmi szempontokat sem, mert egy-egy népi díszítőművészeti ág társadalmi osztályokhoz, rétegekhez kapcsolódik, és ez természetesen a megjelenítésben is kifejezésre jut. A döntőek mégis {H-347.} a néprajztudomány szempontjai, melyek nemcsak összefoglalják a fenti vizsgálódás irányait, hanem a készítés, a használat módjain kívül a díszítmények jelképrendszerét is megvilágítják.

A népi díszítőművészet kollektív, mert alkotásait egy kisebb vagy nagyobb közösség általánosan használja, ellenőrzi, ugyanakkor azonban kiemelkedő egyéniségek állandóan fejlesztik, alakítják azt. Bizonyos díszítő tevékenységet a minták és a hagyományok alapján egy falun belül sokan el tudtak végezni, így egyes vidékek falvaiban csaknem minden asszony értett a díszes vászon szövéséhez, máshol az emberek a faragás művészetében mesterkedtek. De még a legáltalánosabb díszítőművészetnek is számon tartották a jeles, kiemelkedő művészeit, így például Mezőkövesden a minták előrajzolásában néhány asszony kiemelkedett, akik valósággal iskolát alakítottak maguk körül. Minden faluban egy-két olyan faragó akadt csak, akiknek keze alól a legszebb fejfák, a legdíszesebb kapuk kerültek ki. Az ilyenek éppen úgy éltek, dolgoztak, mint a falu bármelyik más lakója, csak a közösség rendelkezésére bocsátották – szívességből vagy természetbeni díjazásért – különleges művészi képességeiket.

Más esetben egész rétegekhez kapcsolódik egy-egy díszítési ág. így a pásztorok közül kerültek ki a legkiválóbb faragók, akik elsősorban a kisebb tárgyak díszítésében tűntek ki a magyar nyelvterület különböző részein. Máshol egész falvakat egy-egy népi díszítőművészeti ágról széles körben ismertek, így a székelyföldi Csíkmadarasról még a mondás is azt tartja:

Ez a falu Madaras,

Még a pap is fazekas.

A népi díszítőművészet alkotói között kiemelkedő hely illette meg az olyan kisiparosokat, akik elsősorban a parasztság számára dolgoztak. Ezek egy része a különböző ruhaalapanyagokat állította elő (takács, tímár stb.), míg a szűcsök, szűrszabók nemcsak megvarrták, hanem gazdagon hímezték, virágozták a bundákat, ködmönöket, szűröket. Ezek egy-egy központja az ízlés nagy területen történő alakításában is fontos szerepet játszott. Ilyennek emlegetik Jászberényt, ahol egyes korszakokban 300-nál is több szűcs dolgozott. A cserépedények központjait messze földön ismerték, így Hódmezővásárhely időnként 400-at meghaladó fazekasainak termékeit az egész Dél-Alföldön árulták. A molnárokat a nagyobb méretű faragások mestereiként tartották számon, hiszen malmaikat is maguk építették vagy javították. De még egy sor olyan kisipar élt falvainkban, mezővárosainkban (szűrszabó, fésűs, csizmadia, mézeskalácsos stb.), melyek teljesen vagy jórészt a parasztság számára adtak el díszített használati tárgyakat.

A készítő sok esetben a maga számára alkot, de ha nem, akkor is a vásárlóval, megrendelővel közvetlen kapcsolatban, ismeretségben áll. Így az elmondhatja elképzeléseit, megbírálja a vásáron kirakott tárgyakat, amelyeket a legtöbb esetben készítőjük maga árusít, így ismerik egymás igényét, kívánságát, lehetőségeit, az alkotó újításának módját, történetét.

A díszítőművészet mesterei sok esetben név nélkül alkottak. Ez a megállapítás ilyen mereven csak a késő utókor felől nézvést érvényes, {H-348.} akkor is bizonyos fenntartásokkal. Egy-egy kiváló szövő-, hímzőasszony emléke és kapcsolata alkotásaihoz nemcsak családjában, hanem az egész faluban ismert, és fennmaradt. Más alkotásokat – messze elkerülve előállításuk helyétől – már csak a falu, város nevével jelölnek meg: túri köcsög, berényi suba, debreceni szűr, csati miskakancsó. Ezek mögött azonban mindig ott áll az alkotó, a mester, akit közvetlen és távolabbi környezete nemcsak ismer, név szerint számon tart, hanem közülük a legjelesebbek neve hosszú időn át fennmaradt, és utódaik valósággal mesterükként emlegetik.

Eddig csak a díszített tárgyakról szóltunk, de olyanok is szép számmal akadnak, melyeknek maga a formája művészi, anélkül hogy rajtuk bármilyen díszítmény lenne. Ilyenek a különböző tányérok, famozsarak, továbbá a gyékényből font magtartók, kenyérkosarak, méhkasok, a vesszőből készült szekér és egyéb kasok. Ezek formája nemcsak gyönyörködtető, de ugyanakkor nagy múltú is. A népi díszítőművészet alkotásainak többsége mégis díszített használati tárgy, amin a motívumok rendszerint valami belső tartalmat is kifejeznek.

Ezért a népi díszítőművészet különleges alkotásai az élet nagy fordulópontjaihoz, eseményeihez kapcsolódtak, így a gyerek születésekor a komák erre az alkalomra szőtt kendőbe kötve viszik az anyának a különlegesen finom ebédet. A jegykendő is bizonyos formákhoz, helyenként díszítményekhez kötődik. A lakodalom tisztségviselőinek kendőit másképpen cifrázzák, mint amit a kocsisnak vagy a papnak adnak. Az iparosok céhes összejöveteleire különleges borosedények szolgáltak, melyeken a foglalkozás jelképeit alakították ki. A temetéshez is különböző jelképesen díszített tárgyak tartoznak, így a halotti terítő vagy a fejfák faragásai, vésései, melyekből megállapítható, hogy a sírban férfi, nő nyugszik, sőt nemegyszer a foglalkozás jelölésére is sor kerül. Ezek olyan jelképek, melyeket a kisebb vagy tágabb közösség egyaránt azonos módon ismer és értékel.

A jelképek az egész paraszti életet átszőtték, és ezek részletes taglalása, bemutatása akár egy külön könyvet is megtöltene. Ezért itt csak jelezni kívánjuk azokat a területeket, ahonnan az eddigi kutatás máris jelentős eredményeket hozott felszínre.

Egyes tárgyak a maguk egészében fejeznek ki bizonyos, funkciójuktól látszólag messzebb álló jelentést. Így például az eke nemcsak a földművelés kulcseszköze, hanem évszázadok óta a földművesek jelképe is. Ezért a XVI. századtól kezdve számos magyar falu címerében ekevasat és csoroszlyát találunk. Ahol pedig a szőlőművelés adta a megélhetés alapját, ott a szőlőmetsző kést ábrázolták hasonló helyzetben. Az ágy és a menyasszonyi kelengyét tartalmazó láda jelképe volt az egész házasságnak, ezeket körbevitték a faluban, hogy mindenki lássa annak szépségét és gazdagságát, majd a tisztaszobában kiemelkedő helyre állították.

A különböző színeknek is egész jelképrendszere alakult ki a magyar parasztságnál. Általánosságban a világosabb, élénkebb színek a fiatalabbakat, a sötétebbek az idősebbeket jelölték. Ez különösen a népviseletben mérhető le, ahogy a fiatal lányok élénk színű ruhái, majd a fiatalasszonyok kissé tompított színű öltözetei a korral barnába, majd feketébe mentek át. A színek jelentése azonban mégsem egyértelmű, {H-349.} mert azt a körülmények határozzák meg. Így a piros szín ugyan általában a fiatalokhoz kapcsolódik, de sokszor jelenti a fiatalok halálát is, sőt sok vidéken ezzel jelölik az erőszakos halált meghaltak sírhelyeit is. A gyász színe általában fekete, de ugyanakkor egyes területeken még az idős asszonyok is fehérben gyászoltak. Mindezek történeti gyökereit mindig esetenként szükséges feltárni.

A népművészet egyes motívumai a díszítőművészetben és a népköltészetben sokszor azonos jelentésűek. Gondoljunk csak a mindkét területen olyan gyakran előforduló madárra. Az egyes madár, „a párja vesztett gerlice”, a szerencsétlen, boldogtalan szerelmes jelképe, ha madár szájában levelet tart, akkor az üzenetvivő jóbarát. A lakodalomra készített szőtteseken, hímzéseken páros madárábrázolást találunk, hiszen két fiatal ember, akárcsak a két madár, megtalálta egymást.

A jelképek a népi műveltség fontos elemei, azzal együtt változnak, alakulnak. Éppen ezért egy-egy korra, vidékre, társadalmi rétegre, csoportra jellemzőek, és ennek megfelelően kell értékelni ezeket.

A népi díszítőművészet alkotásmódját elsősorban az ösztönösség határozza meg, mely a hagyományokban gyökerezik, így a falpingáló asszonyok, mikor egy felület díszítését elkezdik, nem osztják azt be, hanem menet közben úgy alakítják az egymáshoz kapcsolódó elemeket, hogy azok végül az egész felületet betöltsék. Eközben bizonyos esztétikai szabályokat, ugyancsak ösztönösen, követnek. Ilyen többek között a szimmetriára való törekvés, amit csak ritka kivételként lépnek át. Jellemző a magyar népi díszítőművészetre, hogy kedveli az élénk, tiszta színeket és az erős ellentéteket: a vörös árnyalatait, a feketét, kéket, ugyanakkor ritkán, illetve csak újabban fordul elő a sárga, zöld és a lila. A színezés a kompozíció tagoltságát emeli ki. Erőteljesség, határozottság, élénk képzelőerő és még az apró tárgyakon is bizonyos monumentalitás jellemzi a magyar díszítést.

Az utóbbi évtizedekben a magyar népi díszítőművészet újra virágzásnak indult, és sokszor sikerült feleleveníteni olyan ágakat is, melyek már régen elenyésztek. Ez a díszítőművészet mégis sok vonatkozásban különbözik elődjétől. Ez nem is annyira a formakincsben mutatkozik meg, hanem elsősorban belső tartalmában. A mai alkotó egyre inkább tudatosan dolgozik. Ez kezdetben a régebbi díszítmények utánzásában nyilvánult meg, de ma már ennél messzebb tartunk, mert a legtöbben az összegyűjtött, megismert formakincset továbbfejlesztették, és kiegészítették a mai élet jelképeivel. Ezenkívül a technika, az alapanyag változott meg jelentős mértékben, amihez még a nagyobb mennyiségben történő készítés adta rutin is járul. A közönség ellenőrzése, kívánsága nem, vagy csak erős áttételeken át érvényesül. A használó (vásárló) és az alkotó közé különböző kereskedelmi szervek léptek, és így az a közönség nemtetszését csak akkor tudja meg, ha munkáit nem vásárolják. A kontrollt a néprajztudomány és a művészet szakemberei látják el, de ez nem mindenben helyettesíti a tömegek közvetlen befolyását. A funkció is alapvetően megváltozott. Eddig díszített használati tárgyak alkották a döntő többséget, amit valamilyen munka elvégzésére vagy a munka eredményének tárolására fel lehetett használni. Ma dísz jellege került előtérbe, mellyel {H-350.} nagyobbrészt városi lakásokat tesznek szebbé, míg az egykori alkotók életéből csaknem egészen kiszorult. Történnek kísérletek arra is, hogy különböző modern használati tárgyakat a népi díszítőművészet hagyományos vagy új motívumaival lássanak el. Mindezek alapján joggal meg lehet állapítani, hogy helyes a népi iparművészet elnevezés, mely napjainkban alakul, formálódik.

A népi díszítőművészet határán húzódnak meg az olyan alkotások, melyek a képzőművészet és a díszítőművészet elemeit egyesítik. Ilyen például az üvegfestés, mely a templomok kiváló művészi értékű freskóit, táblaképeit rusztikusán utánozza, illetve tölti meg paraszti tartalommal, sőt néha még profán ábrázolásra is átvált. Egy-egy kiváló paraszttehetség megpróbálja a körülötte levő világot lefesteni, lerajzolni. Ez már naiv művészet, még akkor is, ha a népi díszítőművészet bizonyos belső látásmódjának nyomait magán viseli, így a festő nem vázol fel előre semmit, nem osztja be papírját vagy vásznát, hanem az egyik sarokban elkezdi a munkát, és a szemben levőben befejezi. Ez azért van, mert előre látja maga előtt, amit alkotni akar, ebből viszont következik, hogy nincs modellre, tájra szüksége, hanem csak emlékezetből fest, rajzol vagy farag. Ezek a vonások bármennyire hasonlítanak is a népi díszítőművészet alkotásmódjára, kívül esnek a néprajz vizsgálódásának szorosabban vett körén.