ANJOU-KOR
ZSIGMOND-KOR

ANJOU-KOR

III. Andrással az Árpádok nemzetsége csak fiágon halt ki, a leányági utódok közül elsőként a nápolyi Anjouk jelentették be igényüket a magyar koronára. Ők már III. András trónöröklési jogát sem ismerték el törvényesnek. 1300 augusztusában a dalmáciai Spalatóban szállt partra a tizenkét éves Caroberto, ki apai nagyanyja, Mária révén V. István dédunokája volt. Az országban ekkor még csak a Subicsok, Csák nembéli Ugrin, valamint a szigorúan pápahű esztergomi érsek, Bicskei Gergely állt mellette. Vetélytársai támogatóinál befolyásosabbak voltak az ő külföldi pártfogói. A nápolyi királyság hűbérura, a pápa diplomáciai, míg anyai unokatestvérei, a Habsburg hercegek katonai segítséget nyújtottak neki.

III. András halálhírére 1301 tavaszán az érsek Carobertot Esztergomba vitte, és egy alkalmi koronával megkoronázta. Az ettől kezdve Károly nevet használó király uralkodási éveit innentől számította. A puccsszerű koronázás után visszavonult délvidéki támogatóihoz. Az ország előkelőinek többsége a Pńemysl-dinasztiából származó II. Vencel cseh király szintén Vencel nevű, Károlynál egy évvel fiatalabb fiát választotta királlyá, aki dédanyja, Anna révén IV. Béla ükunokája volt; a koronázás után László néven uralkodott. VIII. Bonifác pápa magyarországi követe Vencel híveinek egy részét Károly mellé állította, aki 1302-ben eredménytelenül ostromolta meg Budát. A Vencel-párti, egyházi tilalom alatt álló budaiak ekkor közösíttették ki saját papjukkal a pápát.

VIII. Bonifác a két király vitájában mint egyházi bíró Károly javára ítélte a királyságot, Vencelt eltiltotta a magyar királyi cím használatától. II. Vencel fiát hazavitte Csehországba a koronázási ékszerekkel együtt. I. Károly magyar és kun seregei osztrák és birodalmi német hadakkal együtt sikertelen hadjáratot indítottak ellene. Az apja halála után cseh királlyá lett Vencel 1305-ben lemondott a magyar királyi címről, melyet a koronával együtt a bajor Ottóra ruházott át.

A Wittelsbach-dinasztiából származó Ottó herceg - anyja, Erzsébet révén IV. Béla unokája - 1305-ben a serdülőkorú Károllyal és Vencellel ellentétben 44 éves volt. Csak a tartományurak egy része és az erdélyi szászok álltak mellé, de a püspökök jórészt Károlyt ismerték el. Miután a veszprémi és a csanádi püspök megkoronázta a Csehországból elhozott Szent Koronával, a szembenálló felek egyéves fegyverszünetet kötöttek. Uralma 1307 nyarán omlott össze, mikor Kán László vajda Erdélyben elfogta és a Szent Koronát elvette tőle. Rövid raboskodás után Oroszországon keresztül tért vissza Alsó-Bajorországba, hol a magyar királyi címet haláláig viselte.

Károly hívei csellel bevették Budát, így az ország közepe az Anjou-házbéli király uralma alá került. 1307 októberében a Pest melletti Rákos mezején tartott országgyűlésen a tartományurak nagyobbik része, a főpapok és a köznemesek Károlyt kiáltották ki királyukká. 1308-ban érkezett Magyarországra Gentilis bíboros, a pápa követe. Hogy Károly uralmát elismertesse, eleinte a megegyezést kereste, ha ez nem sikerült, akkor nyúlt a kiközösítéshez. Mivel a törvényes koronázáshoz szükséges Szent Korona Kán Lászlónál volt, 1309-ben egy általa felszentelt koronával másodszor is királlyá koronázták Károlyt, majd 1310-ben a visszaszerzett koronával harmadszor és végérvényesen.

A bíboros tevékenysége sikertelen volt, Károly uralma csak az ország középső sávjára terjedt ki, a főméltóságokat a tartományurak viselték, a királyi hatalom az ő jóakaratuk függvénye volt. Közülük a leghatalmasabbal, Csák Mátéval tört ki először a háborúság, azonban a fő hadszíntér hamar átkerült északkeletre. E vidék urát, Aba Amadé nádort - aki Kassa városát is uralma alá akarta vetni - a kassaiak 1311-ben megölték. Amadé Csák Máté által támogatott fiainak és a városnak a viszálya a következő évben nyílt összecsapássá fajult. A Kassa közelében, Rozgonynál vívott csatát a királyi sereg nyerte meg.

A tartományurak hatalmának alapját magánvagyonuk jelentette, melyet azonban messze túlszárnyalt az elnyert méltóságokkal - az országos tisztségekkel és megyésispánságokkal - járó befolyás és jövedelem. A területükön lévő királyi javakat elfoglalták, a bírói hatalom az ő kezükben volt, a környéken élő nemesek familiárisokként szolgálták őket. Méltóságaikat akkor is viselték, ha a király már mást nevezett ki arra a tisztségre. Többségük régi úri nemzetségből származott, a hatalmat azonban csak szűkebb családjuk gyakorolta. Egy nemzetségen belül gyakori volt, hogy tagjaik különböző oldalon álltak.

A tartományurak nagy része 1314-ben megtagadta az engedelmességet egy Csák Máté elleni hadjárathoz. Károly hűtlennek nyilvánította és tisztségüktől megfosztotta őket, híveiből pedig új embereket nevezett ki helyükre. Székhelyét 1315-ben Budáról a biztonságosabb Temesvárra helyezte, innen irányította a tartományurakkal vívott több éves háborút. A leszámolás egyenként történt, a lázadók ugyanis a legritkább esetben fogtak össze. A módszer az ellenfél várainak megvívása, híveinek meghódoltatása, majd a birtokelkobzás és új tisztségviselő kinevezése volt. Nyílt csatára csak ritkán került sor.

A döntő év 1317 volt, ekkor egyszerre több fronton harcoltak a királyi seregek. Az ellenállás Erdélyben tartott a legtovább, 1321-ben azonban a harcok ott is befejeződtek. Ugyanebben az évben meghalt Csák Máté, akivel szemben a király addig csak csekély sikert tudott elérni, ekkor azonban néhány hónap alatt meghódította tartományát. Ideiglenesen sikerült Szlavóniában és Dalmáciában is rendet teremteni, Horvátországban a Subicsokat megfosztották hatalmuktól. 1323-ban lezárult az ország újraegyesítése. A király visszaköltözött az ország közepére, udvartartását Visegrádon rendezte be.

A károlyi konszolidáció

Az új kormányzati rendszer szigorúan központosított volt, az ország minden ügyét a királyi udvarban intézték. Az udvar a bárókból és azokból a nemesekből állt, akik méltóságot akkor éppen nem töltöttek be, de a politikai döntésekbe bevonták őket. Károly uralkodása végére birtokügyeket csak a központi bíróságokon, a kúriában, az ún. nyolcados törvényszékeken vagy a több megye számára tartott vidéki közgyűléseken tárgyaltak.

Országgyűléseket Károly csak uralkodása első felében hívott össze, utána a királyi tanácsban, tehát a főpapok és bárók közreműködésével döntött politikai kérdésekben. Több lépésben kancelláriai és pénzügyigazgatási reformot hajtott végre, ekkor jelent meg a kincstartói tisztség először Magyarországon. A Magyar Királyságot a nyugati országokkal szemben eddig is a királyi hatalom túlsúlya jellemezte, Károly így újításaikor hivatkozhatott elődeire. Az Anjouk magukat az Árpádok leszármazottainak tekintették, ez fejeződött ki pl. címerhasználatukban is. Az ország területének nagyobbik része a király birtokában volt, hívei tisztségként (honor) kapták meg, élték és igazgatták azokat.

A királyi birtok túlsúlya az egész Anjou-korban jellemző maradt, a bányák, városok is jórészt királyi, királynéi kézen voltak. Károly és Nagy Lajos szűkmarkúan adományoztak örökjogon birtokokat. A tisztségek betöltői - a nápolyi Drugeteket leszámítva - magyar származású családok voltak, többségük a régi nemzetségek tagjaiból került ki. A királyhű udvari nemesség érdekeit szolgálták Károly olyan újításai, mint a pallosjog és a fiúsítás, majd Nagy Lajos alatt az új adomány bevezetése. Károly kezdeti legfőbb támogatóival, a püspökökkel szemben is érvényesítette teljhatalmát, maga nevezte ki őket, néha még elődjeik életében.

A macsói bánságot Károly még az újraegyesítési harcok idején foglalta vissza a szerb uralkodóktól, az élére állított bán több magyar megye igazgatását is megkapta. A további terjeszkedési törekvések azonban az ekkor megerősödő szerb hatalom ellenállásán megbuktak. Bosznia, akárcsak korábban, önálló országként, de magyar függésben élt. Horvátországban a teljes királyi hatalmat a Subicsok leváltása után sem sikerült helyreállítani. Velence a dalmáciai városok felett tovább erősítette hatalmát, a magyar királyok főhatalma Zára, Sebenico, Trau, Spalato, Nona fölött névlegessé vált.

A magyar királyok Kunország királyaként igényt tartottak a Havasalföld feletti uralomra. Az ekkor már jórészt román nemzetiségű területen a kun származású Basarab vezetésével, bolgár támogatással önálló fejedelemség jött létre. 1330 őszén Károly személyesen indult az új állam meghódoltatására. A visszatérő magyar sereg valószínűleg a Vöröstoronyi-szorosban csapdába került, nagy része odaveszett, maga a király is alig tudott megmenekülni. Károly többé nem indított támadást Havasalföld ellen, a csata jelentősen hozzájárult a független fejedelemség megszilárdulásához.

A külpolitika a belső harcok után aktívabbá vált és irányt változtatott. A 14. század elején osztrák kézre került Pozsony és a Muraköz visszaszerzése miatt megszűnt a Habsburgokkal való jó viszony, a magyar seregek többször pusztították Ausztriát, az osztrák hercegek viszont a harmincas években utoljára fellázadt Kőszegieket támogatták. A lengyel kapcsolatok voltak a legjobbak. Károly 1320-ban elvette a lengyel király, Lokietek Ulászló lányát, Erzsébetet, apósát többször segítette fegyverrel a Német Lovagrend, a litvánok és a csehek ellen. Az új külpolitika eredményeként lassan javult a viszony Csehországgal is, ahol az utolsó Pńemyslek, majd az őket követő Luxemburg-dinasztia is igényt tartott a lengyel trónra.

Az Anjouk örökösödési rendje szerint a nápolyi trón Károlyt illette volna, fiatal kora és magyarországi ügyei miatt azonban nagybátyja, Bölcs Róbert lett a szicíliai - valójában nápolyi - király. Miután Róbert egyetlen fia még atyja életében úgy halt meg, hogy két leányt hagyott hátra, Károly felelevenítette trónigényét most már nem saját, hanem fia számára. A magyar-nápolyi hatalom egyesítését sem Nápolyban, sem a pápai udvarban nem támogatták. Károly 1333-ban személyesen vitte Nápolyba második fiát, a hatéves Andrást, akit eljegyeztek Johannával, Róbert idősebbik unokájával. Károly ugyan nem érte el, hogy fiát királlyá koronázzák, de abban bízott, hogy Róbert halála után András fog trónra lépni, mivel addig Európában leányok uralkodására nem volt példa.

1335-ben sikerült a magyar közvetítés János cseh és Kázmér lengyel király közt, melyet a novemberben megtartott visegrádi királytalálkozón erősítettek meg. János lemondott lengyel trónigényéről. A magyar és cseh király mint döntőbírák Lengyelország és a Német Lovagrend vitájában Kujáviát és más területeket a lengyeleknek, Pomerániát a német lovagoknak ítélték. Nem sikerült azonban megegyezni a cseheknek és lengyeleknek a vitatott Szilézia kérdésében. Még ezt megelőzően Trencsénben cseh-magyar gazdasági szerződést kötöttek, amely azt próbálta elérni, hogy Bécs árumegállító jogát kikapcsolva a német-magyar kereskedelmi utat Csehországon keresztül vezessék. 1339-ben Kázmér arra az esetre, ha fiúutód nélkül halna el, Károly egyik fiát tette meg a lengyel trón örökösévé.

Ezt megelőzően, 1330 tavaszán a visegrádi várban a király egyik udvari embere, a Nógrád megyében birtokos Záh Felicián merényletet kísérelt meg a királyi család ellen, mivel állítólag a királyné öccse, a királyné tudtával elcsábította Klára nevű leányát. Károly csak könnyebben sérült meg, Erzsébet királyné négy ujját elvesztette. Záhot azonnal megölték, nemzetségét harmadíziglen kivégezték. A nápolyi vérbosszúra emlékeztető eljárás ellenkezett a magyar jogrenddel, így a történtek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a későbbi hagyomány az első Anjou-király uralmát Nagy Lajosénál kevésbé becsülte.

Nagy Lajos kora

Károlyt halála után 16 éves fia, Nagy Lajos követte a trónon. Mellette szinte társuralkodóként mindenbe beleszólása volt anyjának, Erzsébetnek, kire - ha a király az országtól távol volt - többször is rábízta a helytartói feladatokat. Nagy Lajos kedvelte a háborúkat (több csatában életveszélybe is került), a lovagi tornákat, a vadászatokat. Anyjához hasonlóan mélységesen vallásos volt. Különösen nagy tisztelője Szent Lászlónak, az ő képét verette aranyforintjaira a Károly által firenzei mintára Keresztelő Szent János portréjával díszített pénzek helyett.

Az 1343-ban meghalt nápolyi Bölcs Róbert végrendeletében csak lányát, Johannát tette meg örökösévé. Amikor a pápa hosszas habozás után hozzájárult András szicíliai királlyá koronázásához, Johanna hívei a királynő tudtával a herceget megölték. A gyilkosokat ugyan kivégezték, Lajos azonban hiába kérte a pápától, hogy Johannát fossza meg a koronájától, ő most sem kívánta egyesíteni az Anjouk magyar és nápolyi ágát. A magyar király apja egykori igényére támaszkodva magát tartotta a nápolyi trón örökösének, a megváltoztatott trónöröklési rend szerint azonban Johanna letétele esetén egy másik Anjou, Károly durazzoi herceg lett volna jogosult a trónra.

Lajos 1347-ben személyesen indított hadjáratot Nápoly ellen. Magyar és német zsoldosai csak gyenge ellenállásba ütköztek, Johanna királynő ősi francia birtokaira menekült, hogy csapatokat toborozzon. Lajos a hódolatára érkező Anjou hercegeket elfogatta, riválisát, Károlyt kivégeztette, 1348 elején bevonult Nápolyba, felvette a Szicília és Jeruzsálem királya címet. A kivégzés nyomán keletkezett elégedetlenség, majd a Nápolyt is elérő nagy pestisjárvány miatt néhány hónap múlva hazatért. A hátrahagyott csapatok a hódítást nem tudták megtartani, az új férje oldalán hamarosan visszatérő Johanna néhány vár kivételével visszafoglalta országát.

1349-ben a járvány elérte Magyarországot, pestisben halt meg a királyné, Lajos első felesége is. 1350-ben a magyar királyi sereg elindult a második nápolyi hadjáratra. A fővárost elfoglalták, de a magyar uralmat ezúttal sem sikerült megszilárdítani. Nagy Lajos lemondott nápolyi és szicíliai királyságáról, 1352-ben fegyverszünetet kötött Johannával. A királyi had nagy része hazatért Magyarországra, magyar lovagok azonban a "nagy magyar sereg" nevű zsoldoscsapat tagjaiként még évekig harcoltak Itáliában, köztük volt Toldi Miklós is.

Nagy Lajos az apja által kiépített központosított kormányzati rendszert tovább erősítette. Lazítani rajta csak egyszer kényszerült, a sikertelen nápolyi háborúk és a pestisjárvány utáni helyzetben. 1351 novemberében - uralkodása során először - országgyűlést hívott össze Budára. Megerősítette az Aranybullát, melyet a 15. századtól ebben a törvényben foglalt formájában tekintettek a magyar nemesi jogok alaptörvényének. Egy helyen azonban változtatott II. András rendelkezésén: eltörölte az örökösök nélkül elhunyt nemesek szabad végrendelkezési jogát és a királyi háramlási jog érdekében kiterjesztette rájuk az ősiséget.

Az 1351-es törvény kimondta az ország határai közt élő nemesek "egy és ugyazon szabadságának" elvét, vagyis mentességét mindenféle adó és szolgáltatás alól, ezzel megszüntette a szlavóniai, a pozsegai és valkói nemesek adófizetési kötelezettségét. Megszorította az egyházi tilalom kimondását az egyházakkal perlekedő nemesek ellen. Szabályozta a kamara haszna szedését, rendelkezett az igaztalan vámok eltörléséről, döntött különböző perjogi kérdésekben. Előírta a kilenced szedésének kötelezettségét, erre a királyi és királynéi birtokokon is ígéretet tett.

Nagy Lajos nem akarta hatalmát az országgyűléssel tartósan megosztani, 1352-ben még egyszer összehívta a rendeket, azonban erre többször nem került sor. A vidéki nemesség befolyása csak a megyére terjedt ki. A megyének nem volt sem állandó karhatalma, a sedrián kívül más fóruma sem, megyei önkormányzatról nem beszélhetünk. A helybéli gonosztevők elítélése és az igazságszolgáltatás azoknak a nemeseknek ügyeiben, akik nem tudták a királyi kúriát felkeresni, a nádor és királyi parancs alapján eljáró más tisztviselők feladata volt, akik időről-időre több megye részére közgyűléseket tartottak.

A hetvenes években több kormányzati változtatás történt, céljuk az addigiaknál is erősebb hatalomközpontosítás volt. A kancellária kettévált, megszületett a titkos kancellária, élén a titkos kancellárral. A korábban is meglévő kancellária vezetője főkancellári címet kapott. Létrejött a kúria harmadik tagozata: a nádori törvényszék és az országbíró által vezetett királyi jelenlét mellett megalakult a királyi különös jelenlét bírósága, élén a főkancellár állt. A tárnokmester többé nem volt pénzügyi tisztségviselő, a királyi városok fellebbezett ügyeinek bírája lett. Pénzügyigazgatási feladatait a mostantól tőle függetlenül működő kincstartó vette át.

Horvátországban a királyi hatalmat még uralma elején helyreállította Nagy Lajos. A dalmát városokat az 1356-ban padovai szövetségben kezdett velencei hadjárattal hódoltatta meg. Az 1358-as zárai békében a dózsék lemondtak az évszázadok óta viselt "Horvátország és Dalmácia hercege" címükről. A magyar hatalom Ragusától - melyet ekkor szereztek meg - a Quarneroig terjedt. Ezt egy újabb háborút követően az 1381-es torinói béke is megerősítette. Boszniában hűséges apósa, Kotromanics István halála után a bogumil eretnekség miatt viselt hadat.

Szerbia részekre hullott az 1346-ban magát cárrá koronáztató Dusán István halálát követően. Az ország északi része magyar, Dél-Szerbia pedig a Marica-parti csata (1371) után oszmán-török befolyás alá került. Havasalföldön Basarab halála után utóda meghódolt a magyar királynak, ezért cserébe megkapta a szörényi bánságot, a román fejedelemség azonban gyakorlatilag független maradt. A hetvenes években a megbízhatatlan szomszéddal szemben határvárak épültek: Törcsvár és Tolmács, Orsovát pedig felújították. 1375-ben ütköztek meg először magyar csapatok az akkor havasalföldi szövetségesként harcoló oszmánokkal, török betörésre azonban Nagy Lajos életében nem került sor.

Rövid időre a kettészakadt Bulgária északi része, a vidini cárság is magyar bánok irányítása alá került, majd hűbéres ország lett. A keleti határokon túl a többször betörő tatárok ellen a magyarok sikerrel hadakoztak. Az Aranyhorda kivonulása után Bogdán máramarosi vajda 1359 körül alapította meg a Moldvának nevezett második román fejedelemséget. Nagy Lajos több hadjáratot vezetett ide, Moldva azonban csak rövid ideig volt magyar hűbéres, később lengyel befolyás alá került.

1370-ben meghalt Nagy Kázmér lengyel király. Az 1339-es szerződés értelmében Nagy Lajos lépett trónjára, aki korábban több litván hadjáratban segítette a lengyeleket. A lengyel-magyar perszonálunió sikertelen volt. A király az itteni kormányzást először anyjára bízta. Erzsébet erőszakos uralma ellen felkelés tört ki Krakkóban, a királyné hazatérésre kényszerült. Utóda László oppelni herceg helytartósága sem volt tartósabb. Nagy Lajos a litvánoktól elfoglalt Halicsot Magyarországról igazgatta, az itteni várak élére magyarokat helyezett.

A lengyel rendi fejlődésben fontos szerepet játszó "nagy privilégium" kiadására 1374-ben Kassán került sor, ezzel sikerült az uralkodónak leányai trónutódlási jogát elismertetnie a lengyelekkel. Nagy Lajos örökségét idősebbik leányának, Máriának és jegyesének, Zsigmondnak szánta. Johannát - aki a nyugati egyházszakadás során az avignoni pápa mellé állt - a római pápa 1380-ban megfosztotta trónjától, azt a magyar udvarban nevelkedett Kis Károlynak ajánlotta fel. A magyar csapatokkal támogatott Kis Károly 1381-ben könnyedén bevette Nápolyt, Johannát 1382-ben megölette.

Nagy Lajos uralkodása végén leprát kapott, visszavonultan, vallásos elmélyedésben élt. A leányági örökösödést elfogadták alattvalói, a királynők uralmával azonban ellenkezett a világiak jogelve, mely a királyok alkalmasságát elsősorban hadratermettségükben látta. A király halála után 11 éves lányát, Máriát Székesfehérvárott megkoronázták. Az ország ügyeit helyette anyja, Erzsébet és Garai Miklós nádor intézte. A lengyelek Máriát és Zsigmondot is elfogadták volna, feltételük azonban az volt, hogy az új király náluk éljen.

A királynők uralma

Az anyakirályné hosszas alkudozások után végül fiatalabb lányát, Hedviget küldte Lengyelországba, akit 1384-ben megkoronáztak, így a perszonálunió felújításának lehetősége véget ért. A későbbi Szent Hedvig két év múlva házasságot kötött a frissen kikeresztelkedett Jagelló litván nagyfejedelemmel. Magyarországon a magát királynőnek címeztető Erzsébettel szemben egyre nagyobb volt az elégedetlenség. Az anyakirályné és hívei, élükön Garai Miklós nádorral, Lajos orleansi herceghez akarták Máriát adni, a bárók többsége ragaszkodott Zsigmondhoz, a köznemesség körében befolyással bíró Horváti-testvérek férfikirályt akartak és Kis Károlyt hívták meg a magyar trónra.

1385 szeptemberében szállt partra Dalmáciában Kis Károly. Az uralmukat féltő Mária és Erzsébet most már elfogadták Zsigmondot, az esküvőt megtartották, a férj azonban a trónkövetelő érkezésének hírére elmenekült. Budán országgyűlést tartottak, mely Kis Károlyt választotta meg királynak, Máriát pedig lemondatták. Az új király uralma 39 napig tartott, Erzsébet emberei 1386-ban a budai palotában megtámadták, súlyos sérülésekkel Visegrádra vitték, ahol valószínűleg megmérgezték.

Az országban polgárháború tört ki. Szlavónia, Horvátország, Bosznia a felkelők kezére került. 1386-ban a zavarok lecsillapítására a délvidékre induló királynőket a Horvátiak Gara mezőváros előtt megtámadták, kíséretét Garaival együtt megölték, az asszonyokat foglyul ejtették. Erzsébetet a következő évben börtönében megfojtották. Horváti, ragaszkodva a törvényes örökléshez, Kis Károly csecsemő fiát, Nápolyi Lászlót akarta királynak. A bárók maguk vették kezükbe a kormányzást, még pecsétet is vésettek "országlakosok pecsétje" felirattal. Szó sem volt rendi képviseletről, Lajos egykori bárói tekintették magukat az ország képviselőinek.

ZSIGMOND-KOR

A ligába tömörült urak felvették maguk közé Zsigmondot, aki az eléterjesztett szövetséglevélben ígéretet tett, hogy az ország régi szokásait megőrzi, csak a liga megkérdezésével kormányoz, idegeneknek nem adományoz tisztséget és birtokot. Zsigmondot 1387-ben megkoronázták, uralma választáson és nem öröklésen nyugodott. Felesége kiszabadulása után formailag társuralkodó volt, a valóságban azonban ő kormányzott. A délvidéki lázadókat csak több éves harccal sikerült leverni. 1395-ben meghalt Mária királynő, "kiben mindkét ágon kihalt a szent királyok nemzetsége".

Zsigmond uralmát 1403-ig a liga - igaz egyre csökkenő - befolyása határozta meg. Vezetői Kanizsai János esztergomi érsek, főkancellár és az első évek nádora, Lackfi István voltak, a többiek is Nagy Lajos egykori bárócsaládjaiból kerültek ki. 1387-1392 között ők kapták azokat a hatalmas birtokadományokat, melyek következtében az Árpád-kor kezdete óta mennyiségi fölényben lévő királyi birtok kisebbségbe került a magánbirtokkal, elsősorban a világi nagybirtokkal szemben. A királyi várak és a hozzájuk tartozó uradalmak több mint a felét néhány év alatt eladományozták, de ugyanúgy városokat és kisebb birtokokat is.

Az 1389-es rigómezei csata után a szomszédos balkáni államok sorra meghódoltak az oszmánoknak. A Temesközbe és a Szerémségbe gyakran törtek be a törökök. Zsigmond kezdetben támadással próbált eredményt elérni. 1396-ban hosszas diplomáciai előkészítő munka eredményeként török elleni hadjáratát keresztes háborúnak nyilváníttatta, és Európa szinte minden nemzetéből összeállt lovagsereggel indult a Balkánra. A hagyományos lovagi hadviselés a török hadszíntéren alkalmatlannak bizonyult. A Bajezid szultán által vezetett török sereg szeptember 28-án a bulgáriai Nikápolynál megsemmisítette a keresztény hadakat.

Magyarország 1396-tól védelemre rendezkedett be, melynek eszközei az 1420-as évekig az ütközőállamok voltak. A szomszédos balkáni országokat Zsigmond hűbéresévé tette, a török támadásokat ezek területén tartóztatták fel. Havasalföld élére 1395-ben Mircea cel Bătrint ültette, aki dél-erdélyi birtokokat és várakat is kapott. Szerbiában a töröknek meghódolt Lazarevics István 1403-ban Zsigmondot is elismerte urának. Nehezebben ment Bosznia hódoltatása, ahol nem volt szilárd központi hatalom. Az ország igazi ura, Hervoja több hadjárat után 1409-ben hódolt csak meg.

A nikápolyi csata után a Zsigmonddal elégedetlen Lackfi István egykori nádor felvette a kapcsolatot Nápolyi Lászlóval, aki kedvező alkalmat látott arra, hogy a magyar koronát megszerezze. Az összeesküvés kitudódott, Lackfit 1397-ben a király hívei meggyilkolták, a család hatalmas vagyonát elkobozták. Ebben az évben Temesváron országgyűlést tartottak. Néhány változtatással megerősítették az 1351-es törvényeket és az Aranybullát, melyből az ellenállási záradékot kihagyták.

A nemeseket régi kiváltságuk ellenére arra kötelezték, hogy amíg a török fenyegetés tart, a határokon túl is hadba vonuljanak. A hadra nem kelőket bírsággal sújtották. Rendelkeztek a telekkatonaság felállításáról: a birtokosoknak minden 20 jobbágy után egy íjászt kellett kiállítaniuk. A védelem költségeinek fedezésére az egyháziakra rendkívüli adót vetettek ki, tizedeiket lefoglaltatták. Megerősítették a jobbágyok szabad költözését: ha földbérüket és adósságaikat kifizették, szabadon elköltözhettek uruktól. A király megígérte, hogy korlátok közé szorítja a fiúsításokat, érdemtelen adományait visszavonja, az idegen tisztségviselőket leváltja.

A liga hatalmának visszaszorítására Zsigmond már a nikápolyi csata előtt megtalálta új embereit. Az idegenek eltávolításának jelszavával fellépő bárók 1401-ben letartóztatták a királyt. Néhány hónapig a Szent Korona nevében a főpapok és a bárók tanácsa kormányzott, okleveleiket "Magyarország szent koronájának pecsétje" alatt adták ki, a trónbetöltésről megegyezésre azonban nem jutottak. A királyt Garai Miklós és Cillei Hermann fellépése mentette meg. Zsigmond eljegyezte Cillei lányát, Borbálát, az összeesküvőknek pedig büntetlenséget ígért.

Zsigmond 1402-ben örökösök nélküli halála esetére utódjául IV. Albert osztrák herceget jelölte a magyar trónra, nádorrá Garait nevezte ki. A liga magukat kisemmizettnek érző tagjai 1403-ban nyílt felkelést robbantottak ki, bázisuk Erdélyben, a Tiszántúlon és a hagyományosan ellenzéki Délvidéken volt. Nagy számban csatlakoztak hozzájuk köznemesek is. A Dalmáciába érkezett Nápolyi Lászlót egy alkalmi koronával Zárában Kanizsai megkoronázta. Zsigmond hívei azonban katonai fölényben voltak, a felkelők egy része harc nélkül letette a fegyvert, a többiek ellenállását gyorsan megtörték.

Magyar király a császári trónon

A felkelés után Zsigmond hatalma Magyarországon szilárd maradt. Az élete végéig nádori tisztet viselő Garai Miklós és Cillei Hermann voltak fő támaszai. A király többször volt évekig távol az országtól, ilyenkor megbízottai, vikáriusai kormányoztak helyette, de mindenben az uralkodó tudtával. 1408-ban feleségével, Borbálával és még 22 hívével megalakította a Sárkányos-társaságot. Célja formailag a hitetlenek, azaz a törökök elleni harc volt, valójában az új elit és az uralkodócsalád szövetségét jelentette.

Zsigmond öröksége kérdésében IV. Albert halála után is ragaszkodott a Habsburgokhoz. Leányát, Erzsébetet V. Albert osztrák herceghez adta feleségül. A Jagellókkal hűvös volt a kapcsolata: uralma elején kénytelen volt lemondani javukra Halicsról, tudomásul kellett vennie Moldva lengyel hűbéresi viszonyát is. 1409-ben Nápolyi László százezer aranyforintért eladta Dalmáciát Velencének. A köztársaság 1420-ra az egész tartományt elfoglalta. Zsigmond hiába indított több hadjáratot, melyet csak fegyverszünetekkel zárt le, a dalmát városok örökre kikerültek a magyar fennhatóság alól. 1412-ben a dalmát háborúk költségeinek fedezetére elzálogosította a Szepesség egy részét II. Ulászló lengyel királynak.

A húszas évekre az ütközőállamok rendszere felbomlott. A bosnyák urak megbízhatatlansága miatt néhány várat magyar őrség szállt meg, az ország teljes hódoltatásáról le kellett mondani. Mircea halála után Havasalföld fejedelmei is a magyar és török hűbéresség között ingadoztak. A törökök Boszniából Szlavóniát, Havasalföldről Erdélyt pusztították. Lazarevics István Belgrádot 1427-ben átadta Zsigmondnak, Galambóc azonban török kézre került. A következő évben sikertelen hadjárat indult a vár visszafoglalására. Az ország az Oszmán Birodalom közvetlen szomszédja lett.

A védelem új rendszerét a nagy költséggel kiépített déli végvárrendszer jelentette, mely majd egy évszázadon át tartóztatta fel a törököket. A harmincas években a hadszervezetet megreformálták. A kor hadserege három részből állt: a királyi csapatokból, a főúri bandériumokból és a megyei hadakból. Előre megszabták, hogy az egyes csapatoknak merre kell hadba szállniuk. 1435-ben nagyszabású perjogi törvényt fogadtak el. A királyi különös jelenléti bíróságot megszüntették, helyébe a királyi személyes jelenlét bírósága lépett. Ez a király nevében ítélkező fő- és titkos kancellár törvényszékét jelentette.

1437 tavaszán Észak-Erdélyben és Szatmár, Szabolcs, Ugocsa megyékben parasztfelkelés tört ki, mivel az erdélyi püspök 1436-ban az akkor forgalomba került jó pénzben követelte az előző három év után járó tizedet is, amelyet a korábbi pénzromlásos időben nem szedett be. Az Alparét mezőváros határában Bábolna hegyén tábort verő felkelők a vajdai sereget megverték. A felek két egyezségben szabályozták a jobbágyi végrendelkezést, a földbér, ajándék és robot fizetését, az átvonuló seregek ellátását, a románok juhötvenedadóját. A felkelést a következő év elején leverték.

A Szent Korona-tan

A dinasztiaváltások és a természetes jogfejlődés következményeképpen új államjogi fogalom jött létre. Az addig a királyi jogokat jelentő korona fogalmát a 14. században kiterjesztették: az ország területét, a királytól független államhatalmat értették rajta. A magyar korona-fogalom sajátossága az volt, hogy egy valós tárgyat értettek rajta: a szentistváninak tartott Szent Koronát. A külföldi szerződéseket ennek nevében kötötték, a koronát lassan függetlenítették a királytól, nem a király, hanem az ország koronájának tekintették. Ekkor rögzült elvként, hogy a koronázás csak akkor törvényes, ha a Szent Koronával az esztergomi érsek, ennek távollétében a kalocsai érsek által Székesfehérvárott történik.