Sikoly

Andrea harmadik napja feküdt a Krankenhausban, Bécs egyik legjobb kórházának baleseti sebészetén. Erős fájdalmai voltak, bal lábát combban fúrták át, és egy csigás rendszerrel húzatták átmenetileg – amíg a törött combnyakat meg tudják műteni. A fájdalomtól és a vérveszteségtől sápadt, szép arcát hosszú, barna haj keretezte, mely most rakoncátlan fürtökben terült el a párnáján. A sok gyógyszertől kissé kábán, de éberen feküdt, így tisztán hallotta a szomszéd szobából beszüremlő hangokat. A tv híradóból a következő hallatszott:

„Egyre több bohócjelmezes támadást követnek el Németország mellett Ausztriában is: Stájerországból, Karintiából és Salzburgból is érkeztek jelentések ilyenről, és a rendőrség keddi közlése szerint Tirolban is lecsaptak a horror bohócok, hárman rontottak rá egy 19 éves fiatalra a hétvégén, hétfőn este pedig a felső-stájerországi Mürzzuschlag településen egy 16 éves lánynak kellett menekülnie egy sikoly jelmezes támadó elől. A lány két barátjával együtt egy mélygarázs felé tartott, amikor a maszkos támadó ráijesztett. Menekülés közben a lány leesett a lépcsőről…”

Itt tartott a bemondó, amikor Andrea zokogásban tört ki: ez a hír róla szólt, és most, a tévéből hallottak hatására újra átélte a támadást. Igen, gondolatban újra ott járt a rosszul megvilágított lépcsőnél, sietett a szomszéd fiúk után, akik már a garázsban az autónál álltak, amikor a sövény mögül kilépett egy rémisztő alak: fekete lepelben volt, arcát a horrorfilmből ismert sikoly álarccal fedte, és kezében baseball ütőt lóbált. A lány halálra vált, pár pillanatig csak tágra nyílt szemmel nézte támadóját – aki eközben ördögi hörgéseket hallatott – majd teljes erőből rohanni kezdett. Cipője sarka azonban a második lépcső repedésében megakadt, és ő teljes testsúlyával a bal csípőjére esve végiggurult a lépcsőn. Most, hogy a hírt hallotta, újra átélte a sikertelen menekülés minden percét, és kétségbeesetten zokogott tovább mindaddig, amíg egy kedves hang meg nem szólította:

- Bejöhetek?
- Igen, persze – válaszolta és könnyein át a hang irányába nézett.

Magas, barna fiú állt a kórterem ajtajában, kezében egy fehér rózsacsokorral. Andrea úgy emlékezett, soha életében nem látta még ezt a fiút, de határozottan helyesnek látta, ezért hellyel kínálta.

- Bocs, hogy csak így betörök hozzád. Hans vagyok, tegnap itt voltam a barátomnál a hetes kórteremben amikor épp kitoltak a műtőből. Mondta valaki hogy Te vagy az a lány akit megijesztettek…
- Ja! Elég jól sikerült. Úgy tűnik, béna maradok egész életemre ettől az ijesztgetéstől.
- Ne mond! Az nem lehet! Egy ilyen szép lány… meg kell gyógyulnod!
- Hát.. azon vagyok, de egyelőre nem nagyon biztatnak. A combnyaktörésen felül gerincsérülésem is van, ez még nem műthető, előbb a lábamat próbálják helyrehozni. Azt mondta a prof, az a sürgősebb, mert ha elhalnak az idegek az visszafordíthatatlan – mondta, és újabb könnycseppek jelnetek meg szép arcán.

A fiún látszott az őszinte együttérzés, megkérdezte, eljöhet-e máskor is, mert annyira szeretne neki segíteni, úgy szeretné látni amikor majd jobban lesz. Andrea beleegyezett, hogy eljöjjön, beszélgettek még kicsit, majd a fiú mielőtt távozott, még megkérdezte: hozhat-e valamit, amivel könnyebbé teheti a kórházi perceket? A lánynak határozottan jól esett a törődés, mondta, hogy egy kölcsön lejátszónak és egy kis jó zenének tudna örülni. Miután a fiú elment, Andrea eltűnődött azon, hogy lám, milyen rendes fiúk is vannak, bezzeg az az őrült, aki miatt ide került! Vajon hol lehet? Érez bűntudatot?

A napok nagyon lassan teltek a kórházban. Hans gyakran meglátogatta, hozott MP3 lejátszót és hozzá SD kártyát sok zenével, újságokat és virágot – és a két fiatal egyre közelebb került egymáshoz, egyre hosszabban beszélgettek. Persze jöttek Andrea szülei, a szomszéd fiúk is, akikkel együtt volt a baleset idején, és az osztálytársak is – de a fájdalmat, az egymást követő műtéteket így is nehéz volt elviselni. Körülbelül két héttel a baleset után a nyomozók is felkeresték Andreát és megérdeklődték, mire emlékezik a támadásból, jutott-e eszébe esetleg újabb részlet az akkor történtekből – de a lány sajnos semmi érdemlegessel nem tudott szolgálni. Azt ugyan meg tudta mondani, hogy a támadó kb. egy fejjel volt magasabb nála, de mivel a torz hörgésnél egyebet nem hallott tőle, annak semmi esélye nem volt, hogy a hangját felismerje, és annak sem, hogy az alkatáról tudjon mondani valamit, mivel az egész testét egy aranyszegélyes fekete lepel takarta: olyan, mint amilyet halloweenre árulnak bármely nagyáruházban.

Andreát eléggé megviselte a nyomozók látogatása, mert megint újraélte a támadás borzalmát, és akarva-akaratlan arra gondolt: ő már soha nem fog olyan gondtalan, boldog életet élni mint eddig, hogy számára ott, azon az estén véget ért a gyerekkor. Vigaszképpen elővette a fejhallgatót, és elkezdte hallgatni a zenét amit Hanstól kapott. Az SD kártyán a rockzenei számok végén kis szünet után felhangzott egy különleges, halk muzsika, egy lassú walzer, egy andalító keringő, melytől mindig különös nyugalom szállta meg. Gondolta, hogy ezt csak véletlenül hagyhatta rajta Hans, el is határozta, hogy majd megkérdezi tőle mi ez a zene – de aztán ez elmaradt.

Újabb napok teltek el fájdalomban és kétségben, majd tornászok jöttek, akik megpróbálták átmozgatni a sérüléstől béna tagjait, és lassan-lassan megtanulta, hogy próbáljon legalább segíteni az őt ápolóknak a felültetésben, a kerekesszékbe helyezésben. Aztán egy napon amikor Andrea szülei épp látogatóban voltak, bejött hozzá Robert Offner sebészprofesszor, és leült megbeszélni a jövőt. Elmondta, hogy a tudomány jelen állása szerint ők többet nem tudnak tenni, Andreának kerekesszékben kell elhagynia a kórházat, és valószínűleg hosszú éveken át így kell élnie, de ne keseredjenek el, nagyon nagy az orvostudomány, folyamatosan jönnek új módszerek és új fejlesztések, és egy napon majd biztosan bevezetnek olyan műtéti eljárást, amivel majd őt is lábra tudják állítani.

Andrea vigasztalhatatlan volt. Zokogott hosszú időn át, majd arra kérte szüleit: hagyják őt itt, most kisírja magát, és ha jön Hans – ekkora már a szülők is ismerték, és elfogadták, hogy a kislány egyre jobban ragaszkodik ehhez a fiúhoz – egyedül szeretné neki elmondani az orvos „ítéletét”. A szülők beleegyeztek, és azzal váltak el, hogy másnap, ha a zárójelentés elkészül, mentővel hazaszállíttatják a lányt.

Négy óra körül Andrea a nővérnek csöngetett, megkérte ültesse át a kerekesszékbe – nem akarta hogy a fiú az ágyban fekve találja, mert úgy még kiszolgáltatottabbnak érezte magát.  Elkérte a nővértől az MP3-ast, és végighallgatta újra a walzert, hogy kissé megnyugodjon. Elhatározta, hogy amikor a fiú a szobába lép, nem fog sírni: erős akart maradni, mert úgy döntött, megmondja neki, ne keresse őt ezután, hiszen most már biztos, hogy nyomorék marad, hogy nem fog teljes életet élni, és nem akarja, hogy a fiú ettől szenvedjen. Itt tartott a gondolataiban amikor Hans belépett, kezében egy kis dobozzal és egy tűzpiros flamingó virággal:

- Drága Kincsem! Mindent tudok! Édesanyád felhívott, és elmondta, hogy mit mondott a professzor! – mondta, és magához ölelte a lányt, miközben a kezébe csúsztatta a kis dobozt, és az ölébe fektette a szív alakú piros virágot.

Andrea bontogatni kezdte a selyem masnit, mely a kis piros dobozt fogta át – és benne egy csodaszép gyűrűt talált.

- Kicsi Kincsem én ezután mindig veled akarok élni, legyél a menyasszonyom! Addig várok rád, amíg te akarod, de tudd, hogy én sosem engedlek el, hogy mindig gondoskodni fogok rólad – mondta a fiú, és csókokkal halmozta el a lány könnyes arcát.
- De én… de én azt akartam mondani, menj el, mert én sosem leszek egészséges… – zokogta a lány – de aztán boldogan hozzábújt Hanshoz, és lassan megbékélt.
- Dehogy megyek, hogy gondolod! A szüleidtől is meg fogom kérni a kezed, ott akarok melletted lenni, segíteni az iskolába járásban, és mindenben amiben kell. Nagyon szeretlek.

Andrea aznap nehezen aludt el a kórházban. Bármennyire vágyott is már haza, félt a jövőtől. Tudta, hogy a házuk jelenleg nem alkalmas a kerekes székes közlekedésre, hogy amíg át nem alakítják, apjának kell majd karban levinnie a bejárati lépcsőn valahányszor iskolába megy, vagy a kertben szeretne levegőzni. De zakatolt a szíve arra a gondolatra is, hogy Hans menyasszonya lett, tudta, érezte, hogy túl fiatal ő még ehhez, de nem volt ereje nemet mondani, hiszen végtelenül hálás volt a fiúnak, akit napról napra jobban szeretett.

A kórházból hazatérve barátok vártak Andreára, a léggömbökkel feldíszített lakásuk lépcsőjén  Hans vitte fel a házba, anyja a kedvenc süteményével és saslikkal várta, apja pedig megvette számára azt a motoros széket, melyen majd egyedül is tud mozogni a lakásban – sőt ha elkészül a rámpa a bejárati lépcső mellett, egyedül tud vele az utcán is közlekedni.

Lassan kialakult a hétköznapi menetrend is: iskolába mindig a szülei vitték, tornára pedig ha csak lehetett, Hans kísérte el. Aztán egy nap a fiú a torna után nem haza vitte, hanem a saját lakására, melyhez kulcsot is adott Andreának – egy pici szives kulcstartóval egyetemben. Nagyon boldogok voltak azon az estén, Andrea úgy érezte, a sors kárpótolta őt az elszenvedett balesetért, hiszen a szívszerelmét csak így ismerhette meg. Igaz, keveset tudott a fiú múltjáról, nem ismerte a barátait vagy a szüleit, csak azt tudta: autószerelő valahol abban a negyedben ahol az ő balesete történt – de ezekben a napokban ez egyáltalán nem számított.

A rendőrség még mindig nem zárta le az ügyet, melyben nagyon kevés nyom állt a rendelkezésükre, de semmiképp sem akarták futni hagyni a tettest. Jóformán csak az a pendrive  állt rendelkezésükre, melyet pár nappal az első helyszínelés után találtak a mélygarázs közelében: értékelhető ujjlenyomat nem volt rajta, és mindössze egyetlen zeneszámot tartalmazott. Végül elhatározták, hogy ezt a zenét a helyi rádióban egy rendőrségi közlemény beolvasásával naponta többször lejátsszák, hátha jelentkezik valaki, akinek ismerős lesz a zene, esetleg tudja, ki szokta hallgatni.

Andrea éppen egyedül volt Hans lakásán, kint ült a teraszon és tanult, amikor hallotta, hogy a ház előtt a kertész rádiót hallgat, miközben közben gyomlálja a kertet. Már éppen szólni akart neki, hogy halkítsa le, mert zavarja a nyelvtanulásban, amikor felhangzott a rendőrségi közlemény, és utána a zene: az a walzer, amit ő annyiszor, de annyiszor meghallgatott a kórházban a Hanstól kapott MP hármason! A lány először fel sem fogta, mit jelenthet ez, de a felhívást megismételték, elmondták, hogy egy orvosnő tájékoztatása szerint ezzel a zenével a bécsi pszichiátrián kezeltek betegeket, és az agressziójuk levezetésére használták a zenét. Azután elmondták azt is, hogy mivel ezt a zenét találták meg egy pendriveon a mélygarázsos támadás helyszínén, feltételezik, hogy esetleg az ő támadója veszítette el amikor menekült.

Andrea megdöbbent a hír hallatán, és bizonyságot akart: a motoros székkel begurult a lakásba, és módszeresen kutatni kezdett a fiú szobájában, majd a gardóbban is: arra gondolt, ha szörnyű gyanúja beigazolódna, itt kellene lenni a ruhának vagy a maszknak a lakásban. A kutatás nem járt eredménnyel, de nem hagyta nyugodni: felhívta a nyomozót, elmondta neki, hogy a zene ismerős, hogy a fiút a balesete után ismerte meg, és a tőle kapott hangkártyán véletlenül fedezte fel ezt a zenét, és most tanácstalan, de bármennyire szereti is a vőlegényét, ezzel a gyanúval nem tud együtt élni. Berger úr megörült a telefonnak, elmondta Andreának, hogy máris van egy elképzelése. Kérdezte, mikorra várja haza a fiút, és megígérte, hogy még azt megelőzően odaér, és beavatja a tervébe.

Fél órán belül csöngettek, a nyomozó állt az ajtóban. Amikor meggyőződött róla, hogy Andrea még mindig egyedül van, elővett a táskájából egy videokamerát és egy sikoly maszkot – pont olyat, amilyennek Andrea leírta a támadója által viselt álarcot.

- Kedves Andrea kérem segítsen! Én beállítom a kamerát, hogy  vegye fel a szobában történteket, ön pedig amikor hallja, hogy Hans kinyitja az ajtót, vegye  fel a maszkot, és kapcsolja be a zenét. Engedelmével én elrejtőzöm a fürdőszobában, és amikor kell, közbelépek. Ne féljen, kérem! Ezt meg kell tennünk, hogy lelepleződjön.
- Jó, megteszem, amit kért. De ha nem Ő az, soha nem fogja nekem megbocsátani a gyanúsítást!
- Nézze, Andrea, nem akartam ezzel terhelni, de tegnapelőtt megint volt egy sikolymaszkos támadás. Itthon volt tegnapelőtt este kilenckor a párja?
- Nem. Nem volt. Azt mondta, a főnöke túlórára kérte fel egy sürgős munkához… és mi lett azzal a lánnyal? – kérdezte ijedten.
- Azt a lányt fojtogatta is a támadója, és a lány le bírta húzni a férfi kesztyűjét. Van DNS-ünk, ha a mai próba után be tudjuk vinni kihallgatásra Hansot, lesz jogalapunk, hogy tőle is beszerezzük.
- Értem. Rendben. Állítsa be, kérem a kamerát, én megkeresem a zenét.

Éppen elkészültek, amikor Andrea meghallotta Hans kocsijának a hangját. A férfi pillanatokon belül belépett, kezében két pizzával. Amikor meghallotta a zenét, mint a fúria rontott be a szobába, ahol meglátta a lányt a sikoly maszkkal a fején és kezében a lejátszóval.

- Mit csinálsz? – üvöltötte – Kutattál utánam?!

A kerekesszékhez rohant, le akarta tépni a maszkot a lányról, de az igyekezett a motoros kocsival tolatva menekülni, miközben ezt sikoltozta:

- De miért? Miért akartál magadhoz láncolni, látni nap mint nap, mit tettél velem? Miért hagytad, hogy megszeresselek?

A férfi végül a lejátszót tudta elvenni a lánytól, és leállította. Lerogyott a tolószék mellé a földre:

- Nem akartam, hogy nyomorék legyél! Én beteg vagyok, nagyon beteg, egyszerűen kell nekem a feszültség, amivel az ijesztgetés jár. Ez ellen van a zene, hogy tudjak uralkodni magamon… amikor a tv-ben láttam, hogy milyen szép az a lány, akit megnyomorítottam, azt hittem beleőrülök. Először öngyilkos akartam lenni, de utána rájöttem, ezzel rajtad nem segíthetek. Elmentem hát a kórházba, hogy mit tehetek érted, és beléd szerettem! Andrea meg tudsz nekem bocsátani? Annyira szeretlek, de ha nem maradsz velem, meg kell hogy öljelek, mert nem akarom, hogy kitudódjon hogy én vagyok az álarcos rém!

Andrea végtelen szomorú pillantással végignézett a mellette térdelő férfin, és lassan ezt mondta:

- Nem Hans, ezt nem lehet megbocsátani. De már kitudódott. Berger úr kérem, jöjjön be – fordult az ajtó felé, ahol a nyomozó fegyverrel a kezében várta a fejleményeket.