Évszakok álma
(Böszörményi Zoltánnak)

Ó, volt évszakok gyermekarcú álma!
Télen hófoltok fehér boldogsága
fénymadárszárnnyal fel-felszállt a légbe,
ha nap sütött eltűnődő mesékre.

Tavasz ránkkéklett... Hallgattam a földnek
barna mellkasán azt az álomcsöndet,
hangok szülőjét, mikor minden éled,
s a hallgatásban is hangtalan ének.

Legszabadabb voltál, nyári táj álma, -
ki vágyott vissza padba, iskolába?
Hol az a tudás, amely Veled ér fel,
égbolt-csodáddal, szépség-messzeséggel?

Ősz, bús, mosolygós! Álmod újra látom:
levélkosárban holdas esti álom,
gyümölcsillat... Sötétek mind a házak,
kertek: holnapi önmagukra várnak.

A volt-álmokból kétkedés felébreszt,
s csillag, Csillagom, újra s újra kérdez:
- Volt-e Évszak, egyszer is, - vagy csak Látszat
tenyeréből ragyogtál, hóvarázslat?

...és Te, Tavasz, voltál, míg kékkel játszott
zöld bújócska? Szívdobbantó virágot
isten nyújtott felém, - s piros színében
a Szabadság volt, amit látni véltem?

S voltál-e, Nyár? Szikrázza drága ékkő
koronádon, hogy késő, mindig késő,
mert mire magvak, életek beérnek,
cirkuszporondon bohóc lesz a Lényeg.

Voltál-e, Ősz, ezüst-szomorkás álom,
esőkönnycseppre oly nyugodtan várón,
ázott avarszag, elmosódó házak,
intő hangja a diókoppanásnak?

Ó, Csillagom, Te, Lélek, Láthatatlan:
ne kérdezz már! A közeljött szavakban
ott van, kegyetlen, amit vágytam-féltem:
Álomvéget megérző ébredésem.