Ősi tűz
Hideg és gyűrött volt az ágy.
A levegő kocsonyásan remegett,
és nyüszített bennem
az éhség sóvárgó farkasa.
A foszladozó, rongyos felhők közül
mandulaszemű nap kacsintott
szemöldököm barázdás bozótjába.
Elindultam a távoli bércek felé,
ahol az ősi tűz örök fénye
kaparászta a zord sziklák kegyetlen ormait,
és varázslatos lángjának delejes parazsa
vonzotta azokat,
akik fáznak a nyirkos homályban,
de szikrázó fényben félnek fürdeni.
Négy hosszú napig tartott
kínok közt, hegynek fel az út.
A sötétben megrúgtak,
megmartak, megköveztek.
Vérző sebeimre sós eső hullott.
Fájdalmaimat, csak a közeledő lángnyelv
cirógatása enyhítette,
hisz, mint egy gleccser,
lassan megindult felém,
hogy felemeljen maga mellé
és nagy robajjal szikrákat szórjunk
a hegyoldal fagyos kővirágain.
Négy végtelen napig mentem.
Már nem fájtak a rúgások,
már mosolyogtam, ha eltalált egy kő.
Éreztem, hogy hatalmas,
kozmikus erő feszíti gyönge keblemet.
Elértem az ősi tüzet,
és a lábaim előtt hevertek
a világ rosszindulatú istenei,
összezsugorodva,
mint megszenesedett szalonnabőr
a forró hamuban.
Sebeim gyógyulni kezdtek,
a megfagyott kővirágok kinyíltak,
és megjelentek a méhek,
hogy szomjukat oltsák
az egzotikus, mézillatú édenben.
A hideg és gyűrött ágyat ficánkoló jókedv
és az ősi tűz mámora itatta át.
Párnám alatt öregek bölcsessége hevert,
és ha fölriadtam, nem voltam egyedül,
folytathattam a gyermekek gondtalan álmát.