Téli reggel
- Idd meg a teádat – mondtad,
és halk szavaid nyomán
régi emlékek kandikáltak be
(a jégvirágok közötti réseken)
szívünk régbezárt ablakán.
Abban a beszédes pillanatban
újra esetlen fiatalok lettünk,
megriadva
a boldogság ólálkodó esélyétől.
Már nem térhettünk ki előle,
oly hirtelen rontott ránk
és tépázott meg minket
egy rövidke perc alatt,
hogy aztán magunkra hagyjon
tátongó kétségeink között.
Lelkünkre hűvös foltként nehezedett
hiányérzetünk boltívének árnyéka,
egy elszalasztott lehetőség érzésével.
Ezután még sokáig
helybenhagyott érzelmeim
begyulladt sebeit kapartam
(hogy lassabban gyógyuljanak),
és kortyolgattam kihűlő teámat,
az ajkadról csordogáló
gondos szavakkal ízesítve azt.